Gyermekünket zavarják az éles zajok, az erős fények? Nem bírja egyes ételek állagát? Nem szeret mezítláb járni? Elképzelhető, hogy szenzoros integrációs zavar áll a háttérben.
A furcsa tünetek jelentkezésekor jellemzőbb, hogy mindjárt ADHD-ra (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) gyanakodnak a szülők, hiszen sokkal inkább ez a rendellenesség került a média figyelmének központjába is. Dr. Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, DSZIT terapeuta szerint nagy az átfedés a szenzoros integrációs zavar és az ADHD között, ezért a kezelési módokban is lehet hasonlóság.
Mi az a szenzoros integrációs zavar és hogyan ismerhetjük fel?
– Ahhoz, hogy az ember a külvilághoz alkalmazkodni tudjon, fel kell azt térképeznie. Ebben az érzékelésünk segít, az idegrendszerünk feladata pedig az, hogy a külvilágból érkező ingereket értelmezze, majd ezt az információhalmazt rendszerezze, feldolgozza és megszervezze a helyes választ rá. A szenzoros integráció nem más, mint a feldolgozáshoz szükséges előzetes rendszerezés. Amennyiben ez nem tud végbe menni, akkor beszélünk szenzoros integrációs zavarról. Ebből logikusan következik, hogy ha hiba csúszik az ingerfelvételbe, akkor hibás lesz a mozgásválasz is. Mindennek rengetegféle tünete lehet. Ezek közül a leggyakoribbak, hogy a gyermekünk egyensúlyproblémákkal küzd, nem szeret hintázni, nehezen tanul meg biciklizni, zavarják a ruhák címkéi, a zokni, a nadrág gumija, utál mezítláb járni, csak bizonyos textúrájú ételeket eszik meg, kerüli a simogatást, érintést, nehezen koncentrál és nem köti le semmi.
Ezek nagyon hasonlóak az ADHD tüneteihez…
– Valóban van átfedés a kettő között. Egyik sem kezelhető önálló entitásként, de azért van különbség. Gyakoribb, hogy azonnal felmerül az ADHD kórképe, de nem lehet meggondolatlanul, alapos vizsgálat megléte nélkül erről beszélni. A szenzoros integrációs zavar, különösen a szenzoros feldolgozási nehézségek több irányban is veszélyeztethetik a gyerekeket.
A felsorolt, gyanakvásra okot adó jelek közül nagyon sok egyébként is jellemző az óvodás-kisiskolás korosztályra, tehát akár normálisnak is tekinthetőek a tünetek. Rosszul gondolom?
– Az az igazság, hogy nincs olyan ember, akinek ne lenne egy pici szenzoros problémája: nem szereti a tökfőzeléket, zavarja a zokni varrása, nem bírja a kolléganője parfümjét. Baj a felnőtteknél és a gyerekeknél is akkor van, ha ez szélsőséges formát ölt, az alkalmazkodás kárára megy és olyannyira megnehezíti a mindennapi életet, hogy az már tarthatatlan. Például, ha a kicsi hónapokon át csak egyetlen ételt hajlandó megenni és emiatt nem fejlődik, gyarapodik megfelelően, vagy nem tud elaludni, és ezzel a saját fejlődését és a család nyugalmát is veszélyezteti. Annak a kisgyereknek, aki csak rohan megállíthatatlanul egyik ingertől a másikig, és nem tudja ezt az ingeréhséget kielégíteni, megnyugodni, örülni a saját ügyességének, szétesik a viselkedése, kezelhetetlenné válik, és rengeteg konfliktust gerjeszt maga körül.
Mitől alakulhat ki ez az idegrendszeri probléma?
– Számtalan oka lehet. Kezdve a genetikától, a környezeti ártalmakon (környezetszennyezés), a gyermekkori traumán (pl. válás) és betegeskedésen (pl. ismétlődő fülgyulladás) át odáig, hogy sok pár meglehetősen későn, a negyvenes éveiben szánja rá magát a gyermekvállalásra, ami fokozza más rendellenességek mellett ennek a kialakulását is.
Az vajon nem játszik szerepet ebben, hogy manapság túl sok inger éri a gyerekeket, túl nagy a zaj?
– Dehogynem! Emiatt is egyre gyakoribbak az ilyen jellegű problémák. Felmérések szerint a szenzoros feldolgozás zavara minden hatodik-hetedik gyermeket érinti. De alapvetően nem is az ingerek mennyiségével van a baj, hanem hogy ezek többnyire ülő, gubbasztó, előre görnyedő testhelyzetben érik őket. Míg régen a gyerekek naphosszat rohangáltak, futottak, másztak, ugráltak a szabadban és eközben találkoztak ezekkel az ingerekkel, addig ma mi van? Ülnek a számítógép, tablet vagy a telefon előtt, és egyféle, főképpen vizuális inger zúdul rájuk. Ilyenkor nincs változatos egyensúlyszervi, tapintásos, szaglásos ingerlés, csak a kijelzőn vagy a billentyűzeten való minimális ujjmozgásból eredő visszajelzés. Ez sajnos egy fejlődést romboló civilizációs ártalom.
Mikor érdemes szakembert felkeresni és fejlesztő terápiára vinni a gyermekünket?
– Amennyiben a kisgyermek ismétlődően produkálja a fent említett tüneteket, mindenképpen fontos, hogy megmutassuk egy szakembernek. Hiszen minél hamarabb jut el fejlesztő terápiára, annál könnyebben és gyorsabban orvosolható ez a fajta zavar. Akkor sem kell azonban kétségbe esni, ha csak iskolás korban körvonalazódik, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor is szép eredményeket lehet elérni. Fontos, hogy a szülők otthon ne nyomasszák a gyermeket, hanem igyekezzenek türelmesnek lenni és együttműködni vele. Egy extrém lassú, nehezen koncentráló ovis vagy kisiskolás esetében egy számára is követhető napirendi beosztással rengeteget segíthetünk. Legyünk tekintettel rá, ha a gyermekünk például nem bírja a zajt: legyen lehetősége védekezni ellene, kapjon fülvédőt vagy egyszerűen vonuljunk el vele csendesebb helyre.
Hogy néz ki a fejlesztő terápia?
– A gyermekek szívesen kapcsolódnak a folyamatba, mert számukra kihívást jelentő, izgalmas játékokkal és egymással játszhatnak. A dinamikus szenzoros integrációs terápia (DSZIT) keretén belül pszichológus vagy gyógypedagógus vezetésével minden alkalommal saját játékterveiket tudják végrehajtani, saját ingerlési igényeiknek megfelelően. Egyénileg vagy kis létszámú, 3 fős csoportokban történnek a foglalkozások, ahol mozgás közben minél több érzékszervükkel fordulhatnak a világ felé. Így észrevétlenül fejlődik a tapintás, az egyensúlyozás, a szenzoros és motoros képességek összehangolása, miközben a fantáziájuk vezeti őket.
Előfordulhat olyan, hogy felnőttkorban derül ki, hogy valakinek gyermekkorában kezeletlen szenzoros integrációs zavara volt?
– Igen, erre sok példa adódik, különösképpen a hozzánk forduló gyerekek szülei körében, amin nem is csodálkozhatunk. Amikor megismerkednek ezzel a problémával, igazi aha-élményük van, magukra ismernek, és hirtelen összeáll a kép. Sajnos nincs túl sok terapeuta, de mindenképpen érdemes felnőttként is foglalkozni ezzel és gyógyítani magunkat!
Forrás: csalad.hu
