Alig három éve a The Lancet tudományos folyóiratban megjelent tanulmányban 16 országból 37 közreműködői név szerepelt (sajnos Magyarországról nem), és azt próbálta megválaszolni, hogy mi az ideális az emberek és a bolygó számára – vagy legalábbis a legjobb kompromisszumot ígérő étrend.
Ez nagy feladat volt, és a tanulmányt azóta széles körben idézik, gyakran hevesen kritizálják. A Nature a közelmúltban áttekintette, hogyan közelítjük meg azt a nagyon fontos kérdést, hogy vajon a való életben az emberek képesek-e úgy étkezni, ahogy a tudósok optimálisnak tartják.
Már az alapkérdések is meglehetősen összetettek, de dióhéjban: a világ népességének növekedésével és a fejletlenebb régiók felzárkózásával egyre többen akarnak úgy étkezni, mint a fejlett nyugati országok, de ez környezettudatosság szempontjából rossz irány. Ehhez 2050-re több mint 40%-kal kell növelni a világ hús- és tejterméktermelését, de tudomásunk szerint ez csak akkor valósítható meg, ha a környezeti terhelések megnövekednek, így a klímavédelmi célok nem teljesíthetők.
Ha egészségügyi szempontból nézzük, rendkívüli károkat látunk: ma több, mint 2 milliárd ember túlsúlyos (főleg a fejlett országokban), míg több, mint 800 millióan alultápláltak.
Lényegében az a tudományos konszenzus, hogy ha valaki környezettudatos, de tápláló módon szeretne étkezni, legyen félig vegán – vagyis az étrendjének elsősorban növényi eredetű elemekből kell állnia, és csak kis mértékben kell tartalmaznia állati eredetű kiegészítőt. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egy átlagos napon 30 deka gyümölcsöt, 25 deka tejterméket, 23 deka teljes kiőrlésű gabonát, 20 deka zöldséget, a növényi fehérjéből 12,5 dekát, 8,4 deka állati fehérjét és 5 deka burgonya- és kukoricakeményítőben gazdag zöldséget.
Ebből azonnal látszik, hogy a fejlett országok húsimádói és tejimádói azonnal ellenkeznek, de még mások is kevésnek találhatják ezeket az adagokat. A fenti lista körülbelül 2500 kcal-t takar (naponta), és bár ez a legtöbb ember számára nem feltétlenül jelent sokat, minden bizonnyal ez egy „se nem több, se nem kevesebb” kategória. Márpedig az olyan fejlett régiókban, mint Magyarország, a legtöbben ennél többet fogyasztanak, és többnyire máshogy.
Érthető, hogy a húsipar és a tejipar ezzel sosem elégszik meg, de egy normál testsúlyú embernek heti 10 deka vörös hús az ajánlott, ami körülbelül egy éttermi főétel. Az Egyesült Államok lakosságánál több mint négyszerese ennek, de a magyarok is nagy mennyiségben fogyasztanak állati fehérjét, a sertéshús az egyik legnépszerűbb hús.
Mi, európaiak egyébként a keményítőt (burgonya, rizs stb.) általában tovább toljuk a fenti idealizált mennyiségtől, húst is majdnem kétszeres mennyiségben eszünk, és kevesebb tejterméket fogyasztunk. Mindannyian tudjuk, hogy túl kevés zöldséget és teljes kiőrlésű gabonát eszünk. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy a magyar kormány az elmúlt években kevesebb hangsúlyt fektetett a fókuszáthelyezésre, és (nyilván ágazati strukturális okokból) több sertésfogyasztást szeretne, a tejalternatívákat pedig elítéli. Más szóval, a tudomány rugalmas irányával és egyre globálisabb divattal állunk szemben.
Globálisan viszont rengeteg kritika érte, hogy ez tényleg csak a fejlett országokban lehetséges – a lakosokat elvileg rá lehetne venni, hogy kevesebbet egyenek és/vagy válasszanak mást a boltban, de a szegényebb országokban nem oktathatunk arra senkit, hogy az étrendet változtassa meg, ha nincs elég jövedelem. Az ideális étrend az átlagjövedelem 73%-át tenné ki Fekete-Afrikában és 65%-át a szegényebb ázsiai országokban, vagyis ezekben a régiókban egyértelműen lehetetlen alkalmazni.
Ezzel szemben Európában ez az összeg mindössze a bevétel 10 százaléka, és mivel ez egy átlagos érték, Kelet-Európa egyértelműen háromszorosa a nyugatinak, de akkor is nagyjából annyi, mint amennyit a magyar fogyasztók költenek az étrendjükre.
Ez arra utal, hogy a váltás sokunk számára nem jelent jelentős többletköltséget.
Észak-Amerikában egyértelmű, hogy a tápanyagban gazdag és környezetbarát étrend az átlagjövedelem 4%-át teszi ki.
A fejlett országokban sokkal bonyolultabb a probléma, hiszen az emberek többnyire nem táplálkozási tanácsokkal élnek, hanem kedvük és ízlésük szerint vásárolnak, nem számolnak kalóriákkal és tíz dekákkal. Ahogy a Nature írja, ezért sok országban szinte „fű alatt” kísérleteznek: Svédországban kétezer általános iskolás gyerek menzai ebédjét gondosan átállították a már említett táplálkozási bázisra, de a szülőknek és a gyerekeknek csak annyit közölnek, hogy ajavított étlap elkészült. A húst nyilván csökkentették, de a felmérések szerint a gyerekek észre sem veszik ezt, és a büfében lévő élelmiszer-hulladék mennyisége sem változik.
A szegényebb országokban azonban még mindig messze vagyunk attól, hogy a környezeti fenntarthatóságot beépítsük az élelmiszerekbe. A szakemberek teljes mértékben elkötelezettek az éhség csökkentése mellett, és mivel ezeken a területeken a fenti idealizált étrend biztosítása körülbelül háromszor annyiba kerül, mint a helyi alapélelmiszerek biztosítása, érthető, hogy nem kényszerülnek erre. A változás elindításához ott alapvetően más megoldások kellenek, kezdve azzal, hogy helyben milyen gazdaságilag életképes élelmiszer-alapanyagok állnak rendelkezésre, és mi nyerhető ki belőlük.
