Amíg vastag sugárban folyik a csapból az ivóvíz, sokan nem gondolnak arra, hogy takarékoskodjanak vele. Pedig e felelőtlenségnek az árát nemcsak pénztárcánk, hanem a rendelkezésünkre álló vízkészlet apadásán is lemérhetnénk. A nemzetközi szakértők globális összefogást sürgetnek a néhány évtized múlva a világ lakosságának legalább háromnegyedét fenyegető vízhiány megelőzésére.
A földi, s benne az emberi élet fenntartásának legfontosabb, pótolhatatlan és helyettesíthetetlen alapanyaga a víz. Az emberi kultúrák mindig iható víz közelében fejlődtek naggyá, s a víz valamilyen okbóli elfogyása miatt tűntek el. A Kaliforniában működő Csendes-Óceán Intézet kutatója, Peter Gleick az i.e. 2500-as évekig visszamenőn tárta fel és tette közzé a víz miatti háborúskodások történetét, amelyek ma sem ritkák. A Gáza-övezetben, a Jordán és a Tigris völgyeiben, Üzbegisztánban, Nepálban, Darfurban, Szomáliában, Kína és India egyes területein (olykor politikai okok közé rejtetten) a fogyó víz és a gyorsan növekvő népesség okozta konfliktus is kiváltója az ütközeteknek.
Az ENSZ előrejelzései szerint a 2025-re várhatóan 7,5 milliárdra növekvő földi lakosság háromnegyed része nem jut majd kellő mértékben az egészséges életéhez (ivás, főzés, tisztálkodás) szükséges tiszta édesvízhez. Ennek nemcsak a gyarapodó lakosság, hanem a fejlettebb területeken dívó mértéktelen és oktalan vízhasználat is az oka. A háztartásokban elsősorban a WC-k, a nagy kádakban naponta többszöri fürdés, a mosó- és mosogatógépek, az öncélú kertöntözés, a járműmosás használják fel, vagy szennyezik ihatatlanra az édesvizet.
Vannak iparágak, amelyek egy köbméter anyag előállításához, mozgatásához ezerannyi édesvizet igényelnek. Nagy részét persze nem használják fel, de a technológiai folyamatokhoz (például az erdélyi nemesfém bányászatban a kőzetmosáshoz) szükségesek.
A mezőgazdaságban a felduzzasztott folyókból oda vezetett, vagy a talaj víztartó rétegeiből felszivattyúzott vízzel korábban sivár területeket varázsolnak termővé. Ám ezzel mind a felszíni, mind a talajbani vízkészleteket apasztják, aminek következtében azok is fogynak. Annyira, hogy a túlfogyasztás miatt egyszer csak ott is újra elapad a víz, újra ariddá válik a vidék. Ez történt a Szovjetunió délkeleti államaiban a folyók vizének túlzott kihasználásával, ami az Aral-tó összetöpörödéséhez vezetett. Amerikában pedig a Colorado tengerbe torkolló mederszakaszában már alig van víz. A felmelegedés okozta kiszáradás mellett a fogyasztás is ludas az afrikai Csád-tó lassú eltűnésében.
A korszerű szennyvíztisztítás és a tengervíz sótalanítása is nem lehet teljes értékű megoldása a hiány pótlásának. A mérhetetlenül gazdag olajsejkségekben ugyanis lehet a sótalanított tenger vízével golfpályákat varázsolni a homoksivatagba, vagy másutt drága szennyvíztisztító rendszerekkel ihatóvá tisztítani a kommunális- és ipari szennyvizet, de ezek a technológiák rengeteg energiát emésztenek fel, amelyek előállításához (jelentős mennyiségű víz használata mellett) olyan energiahordozókat használnak fel, amelyeknek emissziói a levegőt szennyezik. Az pedig a felmelegedés fokozódását, vele a területek kiszáradását, a víztartalékok fogyását (a sós tengervízbe olvadnak a sarki jégtakarók) eredményezi. Tehát fokozzák a vízhiányt.
Az ENSZ szakértő kutatói egyelőre csak regisztrálnak, prognosztizálnak, és -joggal-okkal – riogatnak. Akárcsak az amerikaiak, vagy a valóban elismerten szakértő magyarok is. Ám globális megoldásra nincs lehetőségük, arra csak a helyi, regionális érdekeken felülemelkedő, nemzetek feletti politikai szervezeteknek lehetne módjuk.
Az idő sürgeti őket.
Forrás: MTI
