Ajánló Az önsajnálat jobb emberré tesz – Így gyakorold! (1. rész)
Az együttérzéssel kapcsolatos gyakori ellenérvek – és hogyan oszlatja el őket a kutatás
A leggyakoribb ellenvetés – ami nekem is megvolt – az az aggodalom, hogy az önsajnálat megfoszt minket a fejlődésre való motivációtól. Ha nem teszek önkritikát, amikor hibázom, akkor is úgy érzem majd, hogy tanulni akarok belőlük?
2012-ben a Kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológusai nagyszerű kísérleti kutatást végeztek, hogy kiderítsék, valóban ellentétben áll-e az önsajnálat és a motiváció.
A kísérleti nyulak a Berkeley diákjai voltak, akiket arra utasítottak, hogy tegyenek le egy rendkívül nehéz tudományos vizsgát – olyannyira, hogy mindenki rosszul teljesített. A diákokat azonban három csoportra osztották, és mindegyik csoport más-más üzenetet kapott a teszt után.
Az egyik csoport az önsajnálatról szóló üzenetet kapott: „Ha nehézségeid voltak a teszttel, amit most írtál, nem vagy egyedül. Gyakori, hogy a diákoknak nehézségeik vannak az ilyen tesztekkel”. Egy másik csoport önbecsülést kapott: „Biztosan intelligens vagy, ha bejutottál a Berkeley-re!”. (Megjegyzendő, hogy az önbecsülés nem ugyanaz, mint az önsajnálat, mivel az az erősségek érvényesítésére összpontosít, nem pedig annak elfogadására, hogy mindannyiunknak vannak gyengeségei.) Az utolsó csoportnak nem mondtak semmit; a kutatók feltételezése az volt, hogy a diákok, mivel egy nagy versenyre épülő egyetem hallgatói, keményen elítélik magukat, ha megbuknak egy tesztben.
Ezután a kutatók minden diáknak lehetőséget adtak arra, hogy annyi ideig tanuljanak, ameddig csak akarnak egy új tesztre. Az önsajnálat csoportja tanult a legtovább, ők mutatták a legnagyobb motivációt a javulásra a kezdeti kudarc után (és valamivel magasabb pontszámot is értek el!).
Ez a fejlődési motiváció a személyközi kapcsolatokra is kiterjed. Ugyanezek a kutatók azt találták, hogy az önmagukkal együttérzőbb emberek nagyobb valószínűséggel akarnak bocsánatot kérni és jóvátenni másoknak, ha elszúrják. Képesebbek elismerni, ha hibát követtek el, mert a hibákat nem érzik pszichológiailag olyan kárhozatosnak. Ez lehetővé teszi számukra, hogy több, nem pedig kevesebb felelősséget vállaljanak a tetteikért.
„Az önsajnálat valójában azt a biztonságérzetet adja meg, hogy azt mondhassuk: ‘Oké, elszúrtam’. Nagyon rosszul érzem magam. Nos, ez emberi dolog. Az emberek hibáznak. Hogyan tudom ezt helyrehozni?” Ezzel szemben ha szégyent érzel, az elzárja a képességedet, hogy tanulj a hibáidból”.
A szégyen azt jelenti: „Rossz vagyok”. A bűntudat: „Valami rosszat tettem”. Ami igazán érdekes, az az, hogy míg az önelégült emberek kisebb valószínűséggel éreznek szégyent, nagyobb valószínűséggel éreznek bűntudatot.
2016-ban a kutatók ezt kísérleti úton mutatták ki, amikor a diákokat arra kérték, hogy válasszanak: Vagy maguk végeznek el egy idegesítő feladatot, vagy másra hárítják azt. Azokat, akik a rájuk hárítást választották, ezután két csoportra osztották: Az egyik egy írásbeli önsajnálat-gyakorlatot végzett, míg a kontrollcsoport csak egy véletlenszerű hobbiról írt.
Amikor ezután megkérték a diákokat, hogy értékeljék, mennyire elfogadható a bosszantó feladat elhárítása, a kontrollcsoportba tartozók elfogadhatóbbnak tartották önző cselekedetüket, míg az önsajnálat csoportjába tartozók kevésbé látták elfogadhatónak.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a magasabb önsajnálatú emberek szigorúbb erkölcsi ítéletet fogadnak el magukról, és kevésbé fogadják el saját erkölcsi jogsértéseiket” – írták a szerzők.
